Nyílt levél az Apák az Igazságért Egyesület tagjai részére

A válásom – és az ezzel kapcsolatos levelem – kapcsán sok megkeresés érkezett különböző fórumokról, médiától, többek között tőletek is.

Kedves Apukák, nektek azért írok, mert szeretnék kérni tőletek valamit. Az, hogy „Apák az Igazságért”, szerintem nem jó üzenet, kérlek, kereszteljétek át valami másra a nevetek. Mondjuk, „Apák a nézőpontjukért”…vagy „Apák az igazukért”, vagy épp „Apák a békés válásért”.

Keresztelésben nem vagyok jó, de azt tudom, hogy ez a név jelenleg azt sugallja, hogy az Igazság a Ti Birtokotokban van, amiért ráadásul harcolnotok kell, és szerintem ezen állítás egyik része sem jó megközelítés.

Egész egyszerűen azért, mert nincs igazság, vagy ha van, hát legalább hétmilliárd, mert minden egyes ember másként látja a helyzetét, és a saját szemszögéből bizony mindegyiknek igaza is van.

Nem tudom mit éltél át, és nem tudom, milyen fájdalom lehet, ha például nem látod annyit a gyereked, mint amennyiszer szeretnéd. Nem jártam még soha ebben a cipőben. De két dologban biztos vagyok: az egyik, hogy úszhatsz az árral szemben (én is szoktam időnként, mindenki szokott), de a folyón felfelé az égvilágon semmi nem fog rád várni. Csak kimerülsz, és alig jutsz valameddig.

A másik bizonyosságom, hogy emberi rosszindulat nem létezik. Ha ebbe mélyen bele tudsz gondolni, az óriási megkönnyebbülés lesz az életedben. Mindannyian sebzett emberek vagyunk, és a sebesüléseink mértékében okozunk egymásnak fájdalmat.

A volt feleséged/párod nem tökéletes, ebben egészen biztosan egyetértünk.:) És te, az vagy? Ha erre hajlandó vagy egy halvány nemmel felelni, akkor sínen vagyunk, mert ugye innentől kezdve nem sok értelme van patikamérlegen kimérni, hogy melyikőtök a kevésbé tökéletes? Vélhetően fogalmad sincs róla, Te mekkora fájdalmat okoztál neki azért, amiért most így viselkedik veled, bármilyen igazságtalannak is tűnik.

Szerinted melyik zsidó fogolynak volt nagyobb esélye a koncentrációs táborokban? Annak, aki egész nap gyűlölködött az őreire, és szidta a sorsát és az egész világot, vagy annak, aki abban bízott, hogy ez csupán egy átmeneti állapot – mert hát az életünkben minden az – , és a legtöbb, amit tehet, az az, hogy méltósággal elviseli a pillanatnyi körülményeit? Sokszoros esélye volt a túlélésre azoknak a raboknak, akik a helyzetük felé tudtak emelkedni, és képesek voltak akár a fogva tartóikban is meglátni az Embert.

Talán elég abszurd az összehasonlítás ahhoz, hogy megadja neked az esélyt arra, hogy használd a legnagyobb fegyvered. Azt a fegyvert, amit olyan kevesen vesztek elő, pedig szinte azonnali eredményt érnétek el vele.

A fegyver pedig a megbocsátás. Bocsáss meg mindent a gyermeke(i)d anyjának, még azt is, ahogyan most viselkedik veled. Hiszen minél kevésbé lesz sebzett, annál kevésbé akar majd neked vagy a gyerekednek fájdalmat okozni. Ez biztos. És ha már „igazság”. Mi a fontosabb neked? Az, hogy „igazad” legyen, vagy az, hogy a gyereked lelke a lehető legkevésbé sérüljön, azáltal, hogy elcsitulnak a harcok köztetek? Felfogod, mekkora emberi nagyság nem az „igazságért”, hanem a mindenekfeletti békéért küzdeni? Mi lenne, ha képes lennél megugrani ezt a lécet?

Az én igazságom az, hogy én BÁRMIT, ismétlem bármit megtettem és megadtam volna azért, hogy békében váljak el. Én hiszek a váltott nevelésben, de nekem könnyű benne hinnem, mert mi a lányainkat már születésük pillanatától „váltva” neveltük. Értem ez alatt azt, hogy még az éjszakákat is kettéosztottuk, és ha este 8 és hajnali 1 között ébredt a gyerek, akkor én mentem át hozzá, ha hajnali 1 után, akkor a férjem…szóval ez azért a mi igazságunk, mert kezdetektől így éltünk, de én magunkon kívül senki más igazságát nem láthatom át, és nincs is hozzá jogosultságom.

Mivel én sosem csupán anyaként definiáltam magam, majdnem minden héten elmentem esténként otthonról, kikapcsolódni, feltöltődni, Önmagam és nem anya lenni, és hagytam, hogy a férjem viszont Apává válhasson. És az sem érdekel, hogy azon a héten, amikor most a lányaim a volt férjemnél vannak, csak rakott krumpli és virsli a menü, mert a volt férjem nem tud főzni. Az sem, hogy milyen ruhákat hordanak, vagy hogy mennyit nézik a mesét és mivel töltik a szabadidejüket.

Ez a volt férjem döntési jogköre, nincs hozzá közöm, mert amikor azt a döntést hoztam, hogy Ő lesz a kislányaim apukája, azt a döntést egy életre hoztam meg, és felelősséget is vállalok érte. Az a véleményem róla, hogy Ő a tökéletlenségeivel együtt tökéletes a lányaim számára, és felemelő érzés, hogy ugyanezt a bizalmat szintén megkapom a magam végtelenül tökéletlen és sokszor elb*szott anyaságában.:)

Szeresd meg azt a nőt, aki kihordta a kisfiad/kislányod, legalább így utólag, hiszen egy életre választottad őt anyának.

Elvégre életed legnagyobb ajándékát kaptad tőle, még akkor is, ha ez most egy fájdalmas kötelék köztetek. Lásd benne a sebzett embert, lásd a gyengeségeit, lásd a küzdelmeit, lásd az esendőségét, és legyél elképesztően és végtelenül Bátor és Férfi: emelkedj a helyzet felé, és legyenek a tetteid távolba mutatóbbak, mint a pillanatnyi történéseid. Én hiszem, hogy sikerülhet.

Az én szememben már rég nem az a Férfi, aki véres harcban elejti a vadat, és üvöltve a mellkasát döngeti; a Férfinak elvei vannak, a Férfi őszinte, nagyvonalú és megbocsátó; de mindenekfelett Erős. Az Erő pedig mindig a pillanatnyi helyzetedre adott olyan következetes és megfontolt reakció, amit minden esetben uralni tudsz, és amiért egész életedben vállalni tudod a felelősséget.

Ehhez kívánok neked sok sikert.

Szeretettel üdvözöl,

Annamari