A válás kudarc?

ELŐSZÓ:

Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok guru, mester, tanító, pszichológus, coach; továbbá nem tartozok semmilyen vallási felekezethez (és kérlek ne is próbálj meg bevonni valamelyikbe). Egy nő vagyok, aki igyekszik a saját elvárásainak megfelelően, tudatosan és jól élni. Nem akarlak megtéríteni, nem gondolom, hogy az én utam a Te utad, de kérlek, te se gondold azt, hogy tudhatod, Nekem mi a jó és hogyan kellene élnem. Ha hasznos számodra amit írok, az jó, de ha nem, az nem az én felelősségem; ha segítségre van szükséged, tudok ajánlani egy zseniális coachot, aki nekem is segített, és akinek ez a szakmája, de én nem érzem magam felhatalmazva hogy egyéneket „mentsek” meg. A facebook oldalon lehetővé teszem a kommentelést, és szívesen beszélgetek is olyan emberekkel akik inspirálóan hatnak rám, de azoknak, akikből dühöt vagy ellenséges reakciót váltanak ki az írásaim, nem velem van dolguk, hanem saját magukkal.

Tehát a válásról…

Egy barátnőm jut eszembe, aki pár éve a férjével külföldön nyaralt, és az egyik napot egy csúszdaparkban töltötték. Meg is vették a méregdrága egész napos belépőjegyeket, ám már az első két órában kipróbáltak mindent és ráuntak az egészre. Mégis ott maradtak egészen zárásig, hiszen sajnálták nem elhasználni az egész napos bérletet. A házasságukat is pont így élik jelenleg, mint ahogy érezhették magukat ott a parkban az utolsó egy órában. Nincs már benne öröm, ölelés, futó érintések, szenvedély, virág, gyengédség, olyan konyhapultra felcsapós vad szex meg pláne nincs, amitől az ember két napig csak a föld felett lebegve járkál. De csinálják, mert „befizettek”.

Ugyanez, kicsit más példával élve: ha rendelsz egy étteremben egy óriási bécsi szeletet, és csak a fele csúszik le jóízűen, mit csinálsz a másik felével? Leerőlteted, mert a tiéd, vagy eltolod a tányérod, mert pontosan megmondja a belső iránytűd, ha mersz rá hallgatni, hogy meddig jó neked?

Én utóbbit választottam, de nem érzek erkölcsi fölényt feletted, ha te mindenáron megeszed. Hiszem, hogy mindannyiunknak más a feladata, más a sorsa, mást kell tapasztalnunk.

Egy dolog biztos: szerintem egyik verzió sem kudarc. Én a kudarc szót eleve törölném a szótárból, mert ilyen valójában nem létezik. Tapasztalásaink vannak, amelyek pozitív vagy negatív irányba visznek minket, de a személyes élményem az, hogy gyakran a legfájdalmasabb tapasztalataim visznek a későbbiekben a legelőbbre. A legpozitívabb fordulatok az életemben mindig egy nehéz időszak után következtek be, és azt hiszem azért, mert képes voltam szembenézni a gyengeségeimmel és a fájdalmammal, és nem dugtam homokba a fejem a problémáim elől.

A válást választottam, mert tisztelem magam és a belső iránytűm, de legalább ennyire tisztelem a volt férjem is, hiszen ha ő nem tudott engem minden téren kiteljesíteni, nyilvánvalóan én sem tudtam neki mindent megadni, amire szüksége lett volna. És neki legalább annyira kívánom, hogy találja meg a boldogságát – mert megérdemli, mert mindenki megérdemli – mint magamnak.

13 gyönyörű év nem kudarc, hanem 13 gyönyörű év, és pont. Ja, hogy nem lett 30-40-50? A holtomiglan-holtodiglan szerintem egy nagyon elcsépelt kifejezés. (Pláne hogy személy szerint nem is igazán hiszek a klasszikus értelemben vett halálban.)

Ha lesz valaha egy második férjem, csakis valami hasonló szöveget leszek hajlandó elmondani házasságkötéskor: „Azt tudom ígérni, hogy amíg szeretlek, addig 100%-osan csak a tiéd leszek. Próbáljuk meg, aztán meglátjuk, mihez kezdünk egymással.” Ámen..:)

Mindenesetre, ha pár hónap vagy év múlva betoppan valaki az életembe, és egy jósgömbben azt látnám, hogy azzal a férfival mindössze 5 év (vagy öt hónap, mindegy), adatik majd meg, de azt olyan mélységekben és magasságokban élhetjük át, kompromisszumok nélkül, amire mindig is vágyódtam, akkor azt mondom, szuper, ide azzal a pasival, csöppet sem baj ha nem fog “örökké” tartani.

De ahhoz, hogy eljussak idáig, például kellett az a tapasztalás, hogy semmi rossz nincs az egyedüllétben. Imádom ezeket a csöndes estéket, amikor a lányaim a férjemnél vannak, én meg bekuckózok az ágyamba egy csomó könyvvel és enyém a világ, vagy órákon át sétálok a környéken, anélkül hogy bárkinek meg kellene felelnem az időmmel. Most itt tartok, így vagyok, és ez nagyon jó.

Anami